1. rész - Az ígéret; Első fejezet

1. rész

Az ígéret

Első fejezet

20 évvel ezelőtt

A Farkasszél látomásként tűnt elő a hajnali pirkadatban, lassan alakot öltve.

A vitorla fel volt göngyölve és a vitorlarudat a fedélzetre engedték, mindössze négy evező hajtásával siklott lassan a farkashajó a part felé. A négy evezős elővigyázattal bánt a lapátokkal, csak néhány centiméterrel emelték a víz felszíne fölé az evezőket minden húzás végén, hogy a tengerbe visszaeső vízcseppek hangja a lehető leghalkabb legyen. Erak legképzettebb evezősei voltak és hozzászoktak ahhoz a feladathoz, hogy egy ellenséges partot lopva közelítsenek meg.

És a portyázó időszakban minden part ellenségesnek számított.

Készségük abban is mutatkozott, hogy a leghangosabb zaj csak a folyamatos hullámtörés volt a fa hajótest mentén. A hajóorrban Svengal és a legénység másik két tagja teljes fegyverzetben lapultak, mereven néztek előre, hogy észrevegyék a víz és a tengerpart találkozásának homályos vonalát.

A hullám felverésének hiánya talán könnyebbé teszi közeledésüket, de egy kicsit több zaj jól jönne, gondolta Svengal. A fehér tajték segítségével a part vonalát könnyebben észre lehetett volna venni a homályban. Aztán meglátta a tengerpartot és feltartotta ökölbe szorított kezét.

A hajó leghátulján, a kormánylapátnál Erak figyelte másodparancsnokát, ahogy felmutatja öt ujját, majd négyet, aztán hármat, ahogy megbecsülte a homokig hátramaradt távolságot.

- Evezőket be.

Erak csevegő hangnemben mondta ki a szavakat, ellentétben az ordítással, amit gyakran alkalmaz utasítások kiadásához. A farkashajó középső szekciójában fedélzetmestere, Mikkel osztott parancsokat. A négy evező egyként emelkedett kis a vízből, gyorsan mozdultak felfelé, hogy a felesleges víz a hajóba folyjék, és ne csöpögjön vissza a tengerbe nagy loccsanással. Néhány pillanattal később a hajóorr lágyan csúszott a homokba. Erak lábai alatt finom rezgéseket érzett a fedélzeten keresztül, ahogy elérték a partot.

Svengal és két társa átugrottak a hajóorr felett, macskaszerűen érkezve a nedves homokban. Ketten legyezőformában kiterjedve járták a part két oldalát, a térséget fürkészték, hogy egy esetleges támadást jelenthessenek. Svengal megfogta a kis parti horgonyt, amit egy másik tengerész engedett le neki. Húsz lépésnyit haladt előre, megfeszítette a horgony kötelét és belenyomta az ásó alakú horgonyhegyet a szilárd homokba.

A farkasszél orra a helyén tartotta, de kissé oldalra dőlt a lágy szellő fújása alatt.

- Balra senki!

- Jobbra senki!

A partra szállt két férfi most tettek jelentést. Nem volt szükség további lopakodásra. Svengal ellenőrizte a rá bízott területét, majd hozzátette az előzőekhez.

- Elől senki.

A fedélzeten Erak elégedetten bólintott. Nem számított fegyveres fogadtatásra a tengerparton, de sose árt biztosra menni. Ezért is volt sikeres fosztogató az évek során – és ezért is vesztett el kevés embert a legénységéből.

- Rendben – mondta, pajzsát felemelte a habvédről és bal karjára vette. – Menjünk.

Gyors, hosszú lépésekkel végighaladt a farkashajón az orr felé, ahol egy létrát helyeztek az hajóoldal mellé. Belerakta nehéz harci fejszéjét az övén lévő bőrhurokba, könnyedén átmászott a hadvéden és onnan le a földre. Legénysége alakzatba rendeződve követte. Utasításokra nemigen volt szükség. Sokszor csinálták már ezt korábban.

Svengal csatlakozott hozzá.

- Senki semerre, főnök – jelentette.

Erak felhorkantott. – Erre számítottunk, mert mindenki valószínűleg a Magoligón foglalatoskodik.

Az elnevezést szokásos módján ejtette ki – nem igazán törődve az ibériai nyelv csínja-bínjával. A szóban forgó város igazából Magas Liget, egy viszonylag jelentéktelen kereskedőváros úgy tíz kilométerrel délre, egy magas, fákkal benőtt domb, amiről a nevét is kapta.

Előző nap hét tengerésze fogta a kis csónakot és kikötött ott, majd egy gyors rajtaütést rendeztek a piacon, mielőtt visszahúzódtak volna a partra. Magas Ligetben nincs őr és egy helyi lovast küldtek Santa Sebillaba, ahol egy kisebb katonai egység működött. Erak terve a következő volt: az őrséget Magas Ligetbe csalják, míg ő és az emberei akadálytalanul kifosztják Santa Sebillat.

Santa Sebilla is egy kisváros volt. Talán Magas Ligetnél is kisebb. De az évek során irigylésre méltó népszerűségre tett szert az ékszereik minősége miatt, amiket ott terveztek és készítettek. Az idő múltával egyre több és több kézművest és tervezőt vonzott Santa Sebilla és az arannyal illetve drágakövekkel foglalkozó gyönyörű ékszertervezés és kézművesség fővárosa lett.

Erak, mint a legtöbb skand, nem nagyon törődött a szép kivitelezéssel és a mesterséggel, viszont az arannyal annál inkább. Abból meg aránytalan mennyiségű volt belőle Santa Sebillaban, tudta jól – sokkal több, mint egy átlagos, ehhez hasonló kisvárosban. A művészek és tervezők közösségének szüksége volt nagy mennyiségű alapanyagra, amivel dolgozhattak – arany, ezüst és drágakövek. Erak szentül hitt a vagyon újraelosztásának alapelvében, mindaddig, míg az ő irányába volt újra elosztva a nagyobb mennyiség, így érthető, hogy ezt a rajtaütést tervezgette már pár hete.

Hátranézett. A horgonyt figyelő négy ember a Farkasszél orránál álltak, őrizve azt, amíg a fő csapat beljebb ment. Elégedetten bólintott, mivel minden rendben volt.

- Küldd előre a felderítőket – mondta Svengalnak. A másodparancsnok intett két embernek, hogy haladjanak a nagyobb támadóegység előtt.

A tengerpartot lassan felcserélte a bokrok és fák együttese. A felderítők odafutottak, felmérték a túlsó oldalt, majd intettek a fő csapatnak. Itt még lapos volt a föld, de néhány kilométerrel beljebb alacsony dombok törték meg a síkságot. Lassan előtűntek a nap első rózsaszínes sugarai a csúcsoknál. Késésben voltak, gondolta Erak. El akarta érni a várost napfelkelte előtt, mert akkor az emberek még álomittasak és visszavágytak az ágyukba, vonakodva fogadva el az új nap kihívásait.

- Húzzunk bele - mondta tömören és a csapat két oszlopban kocogni kezdett mögötte. A felderítők továbbra is körülbelül ötven méterrel a támadó csapat előtt haladt. Erak látta, hogy sehol nem maradt rejtve jelentős fegyveres osztag. Mégis, nem árt meggyőződni.

A felderítők előreintettek, kissé felemelkedtek és ott, előttük terült el Santa Sebilla.

Az épületek égetett téglából készültek, kimeszelt felülettel. Később a nap folyamán, a forró ibériai nap sugaraitól szinte vakító fehéren fognak ragyogni és fényleni. A napkelte időszakában fakóan, szürkén és csupaszon álltak. A város különösebb terv nélkül épült, ezért az évek alatti terjeszkedés során a házak és raktárépületek elszórva épültek fel ott, ahova a tulajdonos éppen gondolta. Az eredmény egy zavaros, kanyarogó sikátorok, különálló épületek és csavaros, alaktalan utak hálózata. Erak figyelmen kívül hagyta a házak és boltok összevisszaságát, mert a raktárt kereste – egy nagy épületet a város szélén, ahol az aranyat és ékszereket tárolták.

Meg is találta. Méretben nagyobb a többinél, egy tekintélyes rézzárú faajtóval. Normális esetben őrzik a helyet, de úgy tűnt, Erak elterelése a várt eredményt érte el és a helyi katonaság elmozdult. Az egyetlen lehetséges ellenállás a várostól kilométerre, a hegytetőn álló kis kastélyból jöhetett volna. Nagy valószínűséggel voltak ott felfegyverzett emberek, de a kastély egy kis ibériai nemes otthonaként szolgált és az elhelyezkedése merő véletlen lehetett. Tudva tudván, hogy az ibériai nemesek sznobok és felsőbbrendűeknek tartják magukat, Erak azt tippelte, hogy a kastély ura és emberei olyannyira mellőzték a Santa Sebilla kereskedőivel való kapcsolatteremtést, amennyire lehetséges volt. Ha vásárolnak is tőlük, nem vegyülnének velük és kizárt dolog, hogy segítségükre siessenek vészhelyzet esetén.

A raktár felé tartottak. Egy mellékutca előtt elhaladva felbukkant egy álmos helyi szamarát vezetve, akinek a hátára jó sok tűzifát pakolt. Néhány pillanatig még lehajtotta a fejét, félig aludt és észre sem vette egyből a zord arcú, fegyveres tengeri farkasok csoportját. Felnézve szemei elkerekedtek, ezzel egy időben álla leesett és lecövekeltek a lábai, végig őket bámulva. Szeme sarkából Erak látta, hogy két embere kezd kiválni a csapatból, de a tűzifaárus aligha jelentett veszélyt.

- Hagyjátok - utasította és a férfiak visszaálltak a sorba.

Erak hangjára felélénkült a férfi, eldobta a szamár vezetőszárát és eltűnt a keskeny sikátorba, ahonnan jött. Hallották mezítelen lábának csattogását a kemény földön, próbált olyan messzire szaladni a fosztogatóktól, amennyire csak tudott.

- Ajtót kinyitni - parancsolta Erak.

Mikkel és Thorn előrelépett. Mikkel fegyvere a kard volt, ezért kölcsönkért egy fejszét az egyik tengeri farkastól és Thornnal együtt nekiveselkedtek az ajtónak. Erak két legmegbízhatóbb harcosai takarékoskodtak erejükkel az ajtórombolás közben, Erak erre helyeslően bólintott. Felváltva ütöttek ugyanarra a pontra közép tájt, így növelve fokozatosan a másik okozta kárt. Legjobb barátok voltak, a pajzsalakzatban mindig együtt harcoltak és megbíztak egymásban, hogy a másik védi hátát és oldalát. Ezzel ellentétben testfelépítésre teljesen különböztek. Mikkel magasabb és vékonyabb volt, mint az átlagos skandok, viszont erős és szikár izomzatú, reflexei akár egy macskáé.

Thorn kissé alacsonyabb növésű volt a barátjánál, de sokkal szélesebb vállban és mellkasban. Egyike volt a legképzettebb és legrettegettebb harcosoknak akit Erak valaha látott és gyakran gondolt rá, hogy nem szívesen csapna össze Thornnal - nem is találkozott olyannal, aki túlélt volna hasonlót. Testfelépítését meghazudtolva Thorn szintén villámgyorsan tudott mozogni, ha kedve tartotta.

Erak tűnődését az ajtó két darabra hullása szakította meg.

- Fogjátok az aranyat - parancsolta és az emberei előresiettek.

Fél órába telt az aranyat és az ezüstöt zsákokba szedni. Csak annyit vettek el, amennyit el is bírtak, a többit könnyű szívvel hagyták hátra, vágyakozás nélkül.

Talán egy másik alkalommal, gondolta Erak, habár tudta jól, hogy egyik elkövetkező rajtaütés se megy ilyen könnyen és vérontás nélkül, mint ez. Visszagondolva azt kívánta, bár elcsípték volna a tűzifaárus szamarát. A kis állat több aranyat tudott volna visszacipelni a hajóhoz.

A város felébredt és ideges arcok kémleltek feléjük az ablakokból és az utcasarkok mögül, de nem harcosok voltak és egyikük sem akart szembeszállni a vad kinézetű, északi férfiakkal. Erak elégedetten bólintott, amikor utolsó emberei kijöttek a raktárból két jól megpakolt zsákot hozva. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát. Könnyen ment, gondolta. Könnyebben, mint várta.

Vissza a part felé vezető bozótokkal körbevett úton megrakodva már nem tudták tartani a korábbi kocogás tempóját. Legalább egy tucat városi követte őket, mintha nem akarnák szem elől veszteni az aranyukat és ékszereiket, de távolságot tartottak és tehetetlen dühvel nézték, ahogy a tengeri farkasok elvitték a zsákmányukat.

- Thorn, Mikkel, gyertek hátul. Tudassátok, ha bármi változás van - mondta Erak. Túl könnyű lenne előzékenyen bánni a nyomukban közeledő emberekkel és elmulasztani bármilyen új keletű, készülőben lévő fenyegetést.

A két férfi bólintott és zsákjaikat átadva eltűntek a tengerészek mögött.

Folyamatosan hátra figyelve mentek nagyjából húsz méterrel lemaradva, hogy szem előtt tartsák a közeledő városiakat. Mikor két ember túl közel jött, Thorn támadást imitált és sietve visszahátráltak biztonságos távolságba.

- Nyuszik - mondta Mikkel elutasítóan.

Thorn vigyorgott és már válaszolni készült, mikor mozgást észlelt a kóborló városiak mögött. Mosolya lelohadt.

- Úgy tűnik, van pár lóhátas nyulunk - mondta. A két fosztogató megállt, hogy szembenézzen a közeledőkkel.

Ügetve tartott feléjük öt lovas az aljnövényzetben lévő egyenetlen csapáson. A nemrég felkelt nap sugarai megcsillantak páncéljukon és lándzsáik hegyén, amit mindannyian hordtak. A skandok mögött bizonyos távolságra, de gyorsan közeledtek. A két társ halhatta a halk lódobogást és felszerelésük összeütődését.

Thorn a lovasokra mutatott. Nem tudta biztosan, hogy Erak látta-e az ellenséget, ezért felemelte jobb kezét, ujjait kitárta, majd leengedte vállmagasságig és ökölbe zárta – a jel az ellenségre. Ismét a lovasokra mutatott.

Erak tudomásul vette és rámutatott a szoros bejáratára, ahol az utolsó emberei keltek épp át. Thorn és Mikkel egyetértően mordult.

- Jó ötlet - mondta Mikkel. – Visszatartjuk őket az átjárónál.

A magas sziklafalak és a szűk hely akadályt képez a lovasoknak. Szintén meggátolja őket abban, hogy oldalról körbevegyék a két tengeri farkast. Rákényszerítik őket arra, hogy szemből támadjanak. Másnak talán ez kilátás megfélemlítő lenne, de a két tapasztalt és rutinos harcos biztos volt saját és társa képességeiben.

Tisztában voltak vele, hogy Erak nem hagyja őket magukra a veszélyben. Amint az arany biztonságban visszakerül a hajóra, küld embereket segítségül. A dolguk csak időnyerés volt, nem az, hogy feláldozzák magukat a többiek menekülése érdekében és mindketten magabiztosak voltak abban, hogy vissza tudnak tartani néhány lovagló, városi fajankót.

Megkétszerezték lépésüket a szoros felé. Mögöttük ujjongást csendült föl a városiak részéről, ahogy figyelték a támadókat látszólag az életükért futni a bosszút álló lovasok előtt, akik vágtázni kezdtek, elszántan, hogy elfogják a betolakodókat mielőtt elmenekülnek a szoroson át.

A két harcosnak azonban nem állt szándékában a menekülés. A szorost elérve Mikkel és Thorn megfordult, elővették fegyverüket és gyakorlottan meglengették, ahogy szembenéztek a két közeledő lovassal.

Mint a legtöbb skand, Thorn a nehéz, egyélű harci fejszét pártfogolta elsődleges fegyvereként. Mikkel egy hosszú karddal volt fegyverkezve. Sisakjukból két szarv állt ki és a bal karjukon nagy fapajzsot tartottak, közepén kemény fémdudorral és a sarkokon fémdarabok szolgáltak erősítésként. Az érkező lovasok ennyit láttak a fejükön és lábukon kívül – valamint a napsugarakat visszaverő, fénylő kardot és fejszét, amiket folyamatosan kis, lassú körökben mozgatott a két harcos, így nyújtva izmaikat.

A lovasoknak szemszögéből a pajzsok és fegyverek teljesen elzárják a szorost. Arra számítottak, hogy a skandok fejvesztetten rohannak el, de most valahogy visszahőköltek az ellenállás mutatkozására – és az előttük álló két férfi magabiztos megjelenésére. A kantárszárakat nem kevesebb, mint harminc méternyire húzták meg a két ember előtt és bizonytalanul néztek egymásra, mindenki a másikra várt, hogy kezdeményezzen.

A két skand érzékelte megingásukat és észrevették, hogy esetlenül tartják a lándzsáikat és kis, kör alakú pajzsaikat. Semmi jele nem volt a könnyed megszokottságnak, ami egy képzet harcoson mutatkozna.

- Azt hiszem, ezeknek a fiúknak még ott lóg a tojáshéj a seggükön - mondta Mikkel komoran mosolyogva.

Thorn bólintott. – Kétlem, hogy valaha részt vettek igazi harcban.

Igazuk volt. Egy küldönc futott egészen Santa Sebillaból a kastélyig segítségért. A kérésére jött lovagok fiatalok és csak félig képzettek voltak. Tehetős családból származtak. Hanyag szüleik folytonosan ellátták minden szeszélyüket: új sodronying, aranybetétes markolatú kard, hadi ló. Soha ezelőtt nem néztek szembe felfegyverzett és eltökélt harcosokkal, mint ők ketten és hirtelen eszükbe jutott, hogy ami könnyed felfedezésnek indult néhány neveletlen opportunista ellen, akik csapot-papot hagyva menekültek, lehet, hogy hirtelen egy halálos kimenetelű összecsapással végződik. Valaki meghalhat aznap. Ezért haboztak, bizonytalanok voltak a következő lépésben.

Aztán az egyikük - vagy bátrabb, vagy ostobább, mint a társai - kihívóan kiáltott és megsarkantyúzta lovát, esetlenül próbálta a két skand magasságában megtartani lándzsáját.

- Enyém lesz, gondolom - mondta Thorn és párat előrelépett a roham fogadására. Mikkel megelégedett a döntésével. Thorn hosszúnyelű fejszéje hatásosabb fegyver lovas ellen.

Thorn résnyire összehúzott szemmel mérte fel ellenfelét. A fiatal úgy zötykölődött a nyergében, mint egy zsák krumpli, közben próbálta egyenletesen tartani a lándzsáját jobb markában és az ellenségre irányítani. Nevetségesen könnyű lenne megölni, gondolta Thorn. De az talán csak feldühítené a társait. Ésszerűbb megalázni.

Felkészült, majd pajzsával könnyedén oldalra csapta a lándzsa fejét, a fejszéje lapos végével a ló vállára ütött és elvesztette egyensúlyát. Ahogy megbotlott, pajzsát előrelendítve ismét megütötte az állatot, így oldalra dőlt. A ló nekicsapódott a durva felületű kőfalnak a szoros mellett és kifutott lába alól a talaj, oldalára zuhant egy rémült nyerítéssel. A lovas ügyetlenül esett rá apró pajzsára. Kétségbeesetten kapott kardja markolatáért és próbálta kihúzni a hosszú pengét hüvelyéből. Mikor ez félig sikerült, Thorn megrúgta a karját, majd a kezét, a mozdulatsort befejezve forogva esett ki a lovas szorításából a kard.

A fiatal rettegéssel a szemében nézett fel Thornra. Esetlenül hátrált, ahogy meglátta a félelmetes harci fejszét körözni, majd a kemény földbe csapott, néhány centire a fejétől. A skand hideg és könyörtelen szemei az övébe fonódtak. Egy szót mondott csak Thorn.

- Fuss.

A fiatal ibériai ügyetlenül talpra állt és hátra-hátra pislantva menekült. Eközben hátul érzett egy erős lökést, mivel Thorn csizmájával segített neki útnak indulni. Botorkálva és félelmében felkiáltva visszatalált végül a várakozó társaihoz, akiknek lovai nyugtalanul toporogtak érzékelve lovasaik félelmét.

Háta mögött hallotta a skandok nevetését.

Thorm ösztönei helyesek voltak. A látható könnyedség, amivel elintézte a lovast sokkal jobban zavarba hozta őket, mintha csak egyszerűen megölte volna. Így, hogy életben hagyta, kimutatták teljes megvetésüket a kezdő lovasok felé. Ekkora semmibe vétel az ibériaiakat még bizonytalanabbá tette.

- Azt hiszem, megzavartad lelki világukat – Mikkel barátjára vigyorgott.

Thorn vállát vonta. – Jól tettem. Nem szabadna hagyni, hogy hegyes dolgokkal rohangáljanak. Nagyobb veszélyt jelentenek magukra, mint másra.

- Eltűnhetnének - mondta Mikkel. – Kezdenek bosszantani.

A két skand figyelmeztetés nélkül előkapták fegyverüket és csatakiáltást üvöltve rátámadtak a kis lovascsapatra.

Ez már túl sok volt a demoralizált lovasoknak. Látták, ahogy a félelmetes harcosok rájuk támadnak a nyitott téren és mindannyian meg voltak róla győződve, hogy személyesen ő a célpont. Egy ember megfordította lovát és megsarkantyúzta az oldalát, hirtelen előrelendülve eldobta lándzsáját. Cselekedete ragályos volt. Pár másodperc alatt mind a négy lovas össze-vissza vágtatott a téren, a lovas nélküli ló velük tartott és lemaradt lovasa esetlenül botladozott utánuk, közben akadályozta őt a combmagasságú lovaglócsizmája és sarkantyúja, üres kardhüvelye csattogott az oldalán.

Mikkel és Thorn megálltak, fegyverükre támaszkodtak és a látottak hatására szakadtak a röhögéstől.

- Őszintén remélem, hogy épségben hazaérnek - mondta Mikkel és Thorn még jobban nevetett.

- Csatlakoznak hozzánk a hölgyek? – Svengalt küldték öt emberrel együtt erősítésnek. -  Úgy tűnik, nincs szükségetek a segítségünkre.

- Látnod kellett volna, Svengal - kezdte Mikkel. – Thorn egyszerűen elijesztette őket. A ronda arcának látványa túl sok volt nekik. Még egy ló is feldobta a patáit.

Svengal felnevetett. A felmentőcsapat élén sietett a szoroshoz, látta, hogyan bánt el Thorn a támadó lovassal, ami lenyűgözte. Tudta, hogy soha nem lett volna képes arra a mozdulatra. Szó mi szó, Thornon kívül senki másra nem tudott gondolni, aki meg tudta volna csinálni.

- Nos, neked is volt szereped benne - Thorn válaszolt. – Habár be kell, hogy valljam, fenomenális voltam.

A semmiből termett elő. Később végiggondolva az eseményt, Thorn rájött, hogy biztos az első lovas elejtett lándzsája volt. Gyanította, hogy felülkerekedett dühén és frusztrációján az egyik közelben lévő városi, felvette és vakon elhajította a skandok felé, majd futott az életéért a bokrok és kövek közé, mielőtt láthatta volna a kimenetelt.

Ami nem is lehetett volna szörnyűbb. A kemény vashegy mélyen beleállt Mikkel felemelt karja alatt a felsőtestébe. Egy kis kiáltás hagyta el a száját és térde esett, majd oldalra feküdt. Rettegve, Thorn barátja mellé térdre borult, látta Mikkel sápadó arcát, ahogy az élet lassan eltűnt testéből.

- Kard… - zihálta Mikkel. Ha egy tengeri farkas kezében a fegyvere nélkül halt meg egy csatában, úgy tartották, hogy később a lelke örökké az alvilágban kóborol. Svengal már ki is húzta saját kardját és Mikkel tapogatózó ujjai közé tette. A megsebzett férfi köszönetül ránézett, majd barátja felé fordította tekintetét.

- Thorn - mondta, ennek az egy szónak a kiejtése szinte túl nagy megerőltetés volt.

Thorn Mikkelhez közel hajtotta fejét. – Tarts ki, Mikkel. Elviszünk a hajóhoz.

A hajó valahogy biztonságot és megmenekülést jelentett számára, mintha egyedül a fedélzet képes semmissé tenni a borzalmas, életet követelő szúrást Mikkel oldalán. Mikkel viszont tudta jól és megrázta a fejét.

- A feleségem… és a fiam… vigyázz rájuk, Thorn.

Thorn tekintetét elhomályosították a könnyek. Meszorította barátja kardot tartó kezét, hogy Mikkel szorítása ne gyengüljön rajta.

- Vigyázok rájuk. Szavamat adom.

Mikkel bólintott és úgy tűnt, összegyűjti erejét egy utolsó alkalommal.

- Nem lesz… könnyű… a fiú élete. Szüksége lesz…

A fájdalom túl sok volt. Nem tudta befejezni a mondatot, de szemében még ott voltak az élet utolsó sugarai. Thorn erősebben szorította a kezét, hallani akarta a végét, meg akarta tudni, mi volt barátjának utolsó kívánsága, tudni akarta, mit kíván tőle.

- Mire lesz szüksége, Mikkel? Mi kell neki?

Mikkel ajkai hang nélkül mozogtak. Vett egy mély, reszkető lélegzetet, amibe teste beleremegett. Utolsó erőfeszítésével egy szót mondott.

- Rád - mondta, és meghalt.